Jancsi és Juliska - egy héttel később

2016. január 10. - Mesemondó Barnabás

"Mézeskalács ház bérbeadó, olcsó és kényelmes otthon akár egy egész családnak!" – hirdette a tábla a kerek erdő legszélén. Pár perce került oda, még mellette állt Jancsi, kezében hatalmas fa kalapács, amivel a földbe verte.

"Juliska, biztos vagy benne, hogy bárkit is érdekelni fog ez?" – kérdezte kétkedően.

"Persze, Jancsi. Nézz körbe, milyen szép helyen van. Ha csak a telek lenne, már akkor is el lehetne adni, de így, hogy még egy csodás mézeskalács ház is van rajta, tolongani fognak a vevők!"

A lány lelkesedése sajnos nem ragadt át a fiúra, így csendesen sétáltak vissza a házhoz. Egy hete még rabságban éltek itt, ma pedig már el akarják adni. Merre halad a világ!

"De Juliska… és ha kérdezik, hogy mi történt a boszorkánnyal? Mégiscsak sokan ismerhették őt itt a környéken…"

"Jancsi, ha tényleg ismerték, akkor örülni fognak, hogy már nem lakik itt. Ki szeretné, hogy egy gonosz boszorkány legyen a szomszédja?"

kentaur.pngAhogy ezt kimondta, egy vörös szőrű paripát láttak feléjük vágtatni az erdőből, félmeztelen lovassal. Ahogy közelebb ért, már látták, hogy igazából a lovas és lova egy és ugyan az: egy kentaur jött arra, gyorsan szedve patáit. A testvérpár azt sem tudta, mit gondoljon a dologról. Eddig azt hitték, hogy a kentaurok csak mesékben léteznek. Mert a varázslat az a mindennapok része, de a mítikus lények… ki hiszi el, hogy vannak?

"'reggelt, gyerekek, hol a banya?" - tért hamar a lényegre a kentaur, amikor odaért. Alsó része egy hatalmas paripa volt, vörös szőrrel, farka narancsosnak tűnt, ahogy a legyeket hessegette vele. Felsőtestét Herkules is megirigyelte volna, annyira izmos volt. Izzadtság patakzott róla, nagyon siethetett. Mintegy öt másodpercet várt – azt sem türelmesen –, amikor újra kérdezett.

"Megkérdezem újra. Hol. Van. A. Boszorkány. Na?"

Semmi válasz. Jancsi és Juliska még nem tért magához. A kentaur horkantott egy nagyot, majd mit sem törődve az ámuló párossal berontott a házba. Csörömpölés hallatszott, mintha valaki a legkisebb edény alatt is megpróbálna megtalálni valakit vagy valamit.

Pár perc múlva csüggedten jött ki, és megint a testvérek felé vette útját. Mivel látta, hogy azok még mindig ugyan ott állnak, mint amikor meglátták őt, úgy gondolta, hogy először észhez téríti őket. Hozott egy nagy vödör vizet a kúttól, és egy hatalmas loccsanás keretein belül mindet a gyerekekre öntötte.

"Na, végre, hogy nem csak álltok és néztek. Szóval. Lehet, hogy az nem tetszett nektek, hogy nem mutatkoztam be. Balambér vagyok, és itt lakom közel, alig egy óra rohanva. De azt hiszem, hogy az imént rekordot döntöttem ebben, ennyire még életemben nem vágtáztam. Mivel itt vagytok, gondolom, hogy ismeritek a boszorkányt, aki itt lakik. Néha meg szokta látogatni egynémely unokája, de én sosem tudom, hogy melyik ki… Bár ahogy néztek rám, szerintem veletek még nem találkoztam. Tehát, a nagymamátok nem tudom, hogy mondta-e, de van egy varázslat, amit már csak ő ismer a környéken. Ez egy fura, ősi fekete mágia, amihez sajnos embereket is fel kell áldozni, de olyan fontos, hogy önként szoktak rá vállalkozni. Ez a varázslat tartja ugyanis sakkban az óriásokat, emiatt nem tudnak kiszabadulni a Tölgyes Völgy fogságából.
Na, ezt a varázslatot kábé évente meg kell újítani, és a banya mondta, hogy rajta van az ügyön, múlt héten üzent utoljára, hogy napokon belül megfőzi az italt, és végrehajtja a hókuszpókuszt hozzá. De azóta nem hallottunk róla hírt. Nem tudjátok, hogy mi történhetett?"

A kentaur mondókáját síri csend követte, még a környéken lévő madarak is elhallgattak. De Jancsi szavait még így is alig lehetett hallani: "Öhm.. Azt hiszem… azt hiszem, hogy mi lettünk volna az áldozatok ahhoz a varázslathoz… de mi ezt nem tudtuk. Szóval… Ööö… szóval a boszorkányt megöltük. Sajnálom."

Ritkán látni, ahogy egy magabiztos kentaur magába roskad, a testvérpár mégis ilyennek lehetett tanúja. A kisfiú szemlesütve folytatta: "Ha tudom, hogy ilyen nagy dolog miatt akar megölni, akkor nem kellett volna erőltetni, mentem volna magamtól is… Tényleg sajnálom. Mit tudunk tenni?"

Balambér felnézett kesergéséből, és elgondolkodott.

"Egy esélyünk még van. Van egy ősi könyv, valahol az erdő mélyén, egy rég elfeledett helyen. Azt kell megtalálnunk három napon belül."

"Rendben van, induljunk!" - mondta Juliska, és már szállt is fel a meglepett kentaur hátára.

Nem telt el egy perc, és megint üresen állt a mézeskalács ház.

 


Ezt a mese-kezdetet Mesemondó Barnabás egy MeseVarázsló tréningen írta, mintegy 20 perc alatt. Utómunkálat kb. 5 perc volt vele, amíg átolvasta, és egy-két kis hibát javított.

Ha Te is szeretnél akár ilyen gyorsan ilyen minőségű mesét írni – de legalábbis elindulni abba az irányba –, melegen ajánlom a MeseVarázsló tréninget!

Barnabásnak annyira tetszett, hogy ő már kétszer is részt vett rajta!

A bejegyzés trackback címe:

https://mindenmese.blog.hu/api/trackback/id/tr728256984

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.