Péntek 13 (Kobak, a varázsló naplójából)

2015. december 07. - Mesemondó Barnabás

Reggel megint Lurkó nyávogására ébredtem. Csukott szemmel tűnődtem, hogy már megint mi történhetett, mit szeretne. Gondolkoztam, hogy egy egyszerű csendvarázzsal véget vessek a dolognak, de az nem oldaná meg a problémát, csak elfedné. Ezért inkább felkeltem, és kicsoszogtam a konyhába. A cicatál üres volt, egy falatnyi csemege sem volt benne. Sóhajtottam egy nagyot, és kinyitottam a szekrényt. „Ez nem az én napom…” – gondoltam, ahogy megláttam, hogy minden üres. Nincs mese, boltba kell menni. Hacsak…

Igaz, hogy azt tanítják, hogy csak legvégső esetben használd a mágiádat, bla bla bla, de szerintem mindenki megérti, hogy a varázslók is emberek. Néha még mi is engedünk a csábításnak, hogy a magunk javára fordítsuk tudásunkat. Eszembe is ötlött, hogy milyen szavakat kell mormolnom, hogy a macskatáp újra tele legyen.

 - Cicere cicere cicmax cicc.

Semmi. Újra próbálkoztam, hangosabban.

 - Cicere cicere cicmax cicc!

Megint semmi. Most már mérges voltam, szinte kiabáltam:

 - CICERE CICERE CICMAX CICC!

Még a szemem is becsuktam, és figyeltem minden porcikámat. De semmi. És nem elég, hogy egy falat nem sok, annyi ennivaló sem került elő, de úgy éreztem, hogy egyszerűen eltűnt a varázserőm.

Ekkor vettem észre a falon a naptárat, és egyből megértettem mindent: Péntek 13 van! Az a nap, ami a boszorkányok napja, és bizonyos máig nem ismert okok miatt ilyenkor nem elég, hogy a boszorkány-mágia erősebb, de a varázslók varázslatai csődöt mondanak. Szerencsére ez olyan nagy titok, hogy még a varázslók sem tudják mind, nemhogy mással megosszák ezt a szörnyű tudást.

Tehát ott álltam reggel a hálóköntösömben a konyhában, kezemben egy üres zacskó, amin egy szürke kandúr mosolygott. Ezzel kontrasztban az én arcomon a döbbenet és keserűség kettőse ült. A mai nap nem fogok tudni varázsolni! Mit fogok így tenni?! Ez tényleg borzasztó nap lesz…

Az önsajnálatból Lurkó robbantott ki, ahogy kihúzott egy szőrszálat a lábamból. Majd még egyet. Majd még egyet.

 - Oké, értem, értem, oké! Abbahagyhatod! Éhes vagy, ma nem tudok varázsolni, így elmegyünk bevásárolni. Úgysem voltunk boltban már évek óta.

Automatikusan a reggeli frissítő igéket mormoltam, ahogy az öltözőszekrényhez mentem. Mi, varázslók, csak „kávé-varázsnak” nevezzük, mert olyan energiával tölt el, mintha tíz kávét meginnál, és csak a pozitív dolgokat kapod tőle, semmi mellékhatás. A második próbálkozás után esett le megint, hogy milyen nap is van. Öltözés közben Lurkó így új szitkokat hallhatott, amik még sosem hagyták el a számat. De most, kivételesen illőnek tartottam őket. Péntek 13… ki talál ki ilyeneket…

Nehezen, de meglett a cipőm, nadrágom, ingem, mindenem. Ráfért volna némelyikre egy vasalás, de a vasaló-varázs sem működött. Na mindegy, nem érdekes. A környéken úgysem ismernek, csak egy hóbortos öregembernek tartanak, nem számít, hogy ki hogyan lát ma engem.

Az ajtóhoz érve megláttam a mai nap első pozitívumát: az ajtón kilincs van! Tudom, nektek, embereknek ez nem nagy szám, de sok varázsló annyira nagyzás hóbortban szenved, hogy náluk még az ajtót is csak varázslattal lehet kinyitni. Szerencsére én nem ilyen vagyok, különben egész nap a házba lettem volna zárva, egy éhes macska társaságában. Mosolyogva nyomtam le a kilincset, és léptem ki a reggeli hűvösbe.

Kis szellő is volt, ami felfrissített, és el is döntöttem, hogy a mai napot csakazértis jó napnak fogom tartani! Nem tudok ma varázsolni. Na és? Hatvan év élettapasztalata van mögöttem, és az első 20-25 évben még én sem értettem a mágiához. Igaz, ez nagyon rég volt, de akkor is megvoltam. Most se lesz ez másképp. És amúgy is, mi baj történhet? Legrosszabb esetben holnap kijavítom a hibákat egy-két varázslattal.

Felvettem egy direkt Lurkóra szabott hordozót, amivel a csípőmnél cipelhettem a kis bolhazsákot. Na jó, nem az, nem bolhazsák, csak én nevezem néha úgy, ha épp rossz fát tesz a tűzre. És most miatta kellett boltba menni. Bár, igazából miattam, mert én nem vettem neki időben kaját. Namindegy, felesleges is nézni, hogy miért, nézzük azt, hogy ezen a csodaszép napfényes napon sétálhatunk egyet a közeli boltba.

Az utcán emberek voltak, amin először meglepődtem. Persze, évek óta nem mentem átlagemberek közé, varázslattal jártam ide-oda, a kerti kapu akadt is rendesen, de végül némi erőfeszítés árán kinyitottam.

Érdekes érzés kerített hatalmába, amit rég éreztem: élveztem azt, hogy csak sétálok. Élveztem a napsugarat az arcomon, élveztem, hogy nézhetek más embereket. Néztem a ringó faágakat, és a csicseregve repülő madarakat. Olyan jó kedvem lett, hogy nem csak elfelejtettem, hogy ma nem tudok varázsolni, de egyszerűen nem is jutott eszembe, hogy kellene.

kobak_01.pngOlyan mosollyal léptem be a boltba, amilyen rég volt az arcomon. Tudtam, hogy ez a nap tökéletes nap lesz. És nem azért, mert bármilyen varázslattal azzá teszem, hanem azért, mert egyszerűen eldöntöttem, hogy ez egy ilyen szép nap. Ez nem egy varázsló, ez csak egy boldog ember döntése.

Így lett végül szép nap a péntek 13.

A bejegyzés trackback címe:

https://mindenmese.blog.hu/api/trackback/id/tr298145406

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.